Beszélgetés Lezsák Sándorné Sütő Gabriellával

Magyarország történelmének fontos állomása volt az úgynevezett lakiteleki „rendszerváltó sátor” felállítása, az 1987-es találkozó megszervezése. Valószínűleg kevesen tudják, hogy ezen jelentőségteljes esemény egyik mozgatórugója egy asszony, Lezsák Sándorné Sütő Gabriella volt.

Férje támaszaként, vállalva a veszélyt is, mindent megtett azért, hogy a találkozó létrejöhessen házuk udvarán. Lezsák Sándor a sikeres politikus, költő és író mögött mindig szilárdan ott áll felesége, aki biztosítja számára a nyugodt családi hátteret. Közös életük példaértékű lehet mindenki előtt.

 

– Legutóbbi választási győzelme után férje azt nyilatkozta a lapunknak, hogy Önnek köszönheti a legtöbbet. Nem sok politikustól hallunk ilyet. Ön hogyan látja ezt?

– Sándor mindig is nagyon szépen beszélt rólunk, a családjáról. Rettentően fontos számára a családi háttér, a nyugalom. Ez a stílusán is érződik. Vele nem lehet veszekedni, az életben mi még nem vesztünk össze hangosan. Működik közöttünk az a fajta munkamegosztás, ami mindig előbbre visz mindkettőnket. Általában a családi gondok, problémák, a háztartás, a kert gondozása az én feladatom. A Népfőiskolán övé a szakmai munka, ügyvezetőként enyém a napi ügyvitel. Rend van a családban és a munkában egyaránt.

– Férje budapesti származású, Ön tősgyökeres lakiteleki. Hogyan ismerkedtek meg?

– A férjem 20 évesen került Lakitelekre. Kezdetben egy tanyasi iskolában tanított. Én 18 éves voltam, amikor a helyi művelődési házban az irodalmi színpadon megismerkedtünk, két év múlva már férj-feleség voltunk. Amíg nem voltak a gyerekek, rengeteget utaztunk a színpad társaságával Erdélybe, Felvidékre, Lengyelországba, és még sorolhatnám, milyen sok helyre. Éltünk, ahogy az akkori vidéki értelmiség élni próbált. Aztán megszülettek a gyerekek: Levente, Gabriella és Anna. Ma már nyolc unokánk van. Levente az ELTE filozófia, majd a testnevelési egyetem lovaskultúra szakán végzett. 17 éve kaszkadőrként dolgozik, a Fejér megyei Gyúrón élnek. Gabi lányunk régész. Messze tőlünk, Kisorosziban laknak három gyerekükkel. A legfiatalabb, Anna munka mellett jogot tanul. Szerencsére ők közvetlen szomszédságunkban élnek, négy gyereket – köztük hármas ikreket nevelnek.

– A politika milyen sűrűn kerül elő a család életében?

– Nálunk minden politikai tartalmú mondatnak súlya volt. Egyik élethelyzet következett a másikból. Sohasem azon gondolkodtunk, hogy megtegyük-e, vagy ne, ha volt egy feladat. Így edződtem hozzá ehhez az életmódhoz. Együtt kezdtünk mindent. A politika közvetetten az irodalmon, a férjem által a lakiteleki Művelődési Házban szervezett író-olvasó találkozókon keresztül jelentkezett az életünkben. Ezekre az estekre a hetvenes évek elejétől a helyi érdeklődőkön kívül jöttek Kecskemétről, Budapestről, az ország minden részéből. Mivel ezek a rendezvények a politikai tűréshatárt súrolták, faluszéli házunk és kertünk egyre több baráti találkozó helyszíne lett. 1986-ban közel százan ünnepeltük Buda Ferenc 50. születésnapját. Az író barátokat, tisztelőket a házunkhoz vezető dűlőúton rendőrök igazoltatták, és erős készültséggel vigyáztak bennünket egész éjszaka, eközben pedig a lakiteleki piactéri boltot tolvajok törték fel. Mondták is a helybéliek: „Míg a tanár úr házát felügyelték a rend szigorú őrei, addig az igazi bűnözők szabadon garázdálkodhattak.”

Élő kapcsolatunk volt számos határon túli magyar íróval, képzőművésszel, a nyugati emigráció európai és tengeren túli jeles képviselőivel, a Szabad Európa Rádióval. Mély családi barátság fűzött bennünket Tollas Tiborhoz, a Münchenben élő ’56-os menekült íróhoz, a Nemzetőr című magyar nyelvű újság főszerkesztőjéhez, aki 1991-ben a Lakitelek Alapítvány egyik alapító kurátora lett.

„Lassú víz pártot mos” – mondogatta férjem, s valóban a ’70-es, ’80-as években olyan szellemi erők edződtek a politikai tűrés és tiltás határán, melyek az összetartozás mellett cselekvési programmal jelentkeztek, és előkészítői voltak az 1987-es lakiteleki találkozónak.

– Voltak álmatlan éjszakái emiatt?

– Volt, amikor azzal rémisztgettek bennünket, hogy éjszaka ránk törnek a rendőrök. Nehezen beszélek erről, nehogy túlzásnak tűnjön. Amikor 1987-ben a lakiteleki sátor megépült a barátok, az irodalmi színpad segítségével, nem gondolkodtunk azon, hogy Uram Isten, minket el is vihetnek a rács mögé. Tudtuk, hogy jó az, amit teszünk, hogy így kell élnünk, hogy így kell a gyerekeket nevelni. Ismerjék a magyar hagyományokat, a magyar történelmet, hogy küzdeni kell a dolgokért, hogy nincsen semmi magától, hogy vállalni kell a felelősséget is.

Amikor a gyerekek még kicsik voltak, sokszor előfordult, hogy naponta többször is megjelentek a rendőrök a tanyánk körül. Szaladtak befelé, és kiabálták, hogy „Anya már megint itt vannak a rendőrök”. De ők nem érezték rajtunk, hogy ez milyen borzasztó dolog. Persze azért volt az emberben aggodalom, de nem látszódott úgy az arcunkon, nem hallatszódott úgy a mondatainkban, hogy a gyerekek ettől rosszul érezzék magukat. Azt kell mondjam, hogy együtt éltünk a történelemmel, és ezt vállaltuk is.

– Ön volt a ’87-es lakiteleki találkozó háziasszonya. Hogyan emlékszik vissza rá?

– Közel 200 embert láttunk vendégül a házunk kertjében. A gyerekeink is sokat segítettek. A fiunk irányította a kocsikat, hová parkoljanak a házunk melletti réten, a lányaink terítettek, felszolgáltak. Lakodalmas sátrat béreltünk, bográcsban főztünk. Volt, aki az ebédet a sátorban, volt, aki az udvaron a fűben vagy fatuskókon ülve fogyasztotta el. Erőt adott, hogy éreztük: lélekben sokan mellettünk állnak. A látogatóink között azonban voltak besúgók is. Ez a rendszerváltás után derült ki, amikor a férjem kikérte a Történeti Hivataltól a rá vonatkozó III/III-as dossziét. Közel 2000 oldalt kaptunk. Döbbenten olvastam például az egyik fizetett ügynök jelentését nemcsak arról, hogy miről beszélgettünk, hanem, hogy milyen ruhában voltam, mit főztem, milyen süteménnyel kínáltam. Szinte naplót vezetett helyettem. De ez már a múlt.

– Soha nem akarta lebeszélni férjét a sokszor veszélyesnek tűnő lépéseiről?

– Sándor mindig nagyon tudatosan tette a dolgát. Költőként, íróként és politikusként is. Soha nem mondtam neki, még ha a három kisgyerekkel egyedül maradtam is itthon, hogy ne menjen Kassára, Pozsonyba vagy Marosvásárhelyre. Pedig értek bennünket olyan negatív élmények, amikre mondhattam volna, hogy ne csinálja, de nem tettem, mert tudtam, jó az, amit tesz, és így kerek az életünk. Soha lelkileg nem terrorizáltam. Igyekeztem ilyenkor itthon egyedül helytállni.

– Viszonylag későn, felnőtt fejjel kezdett el néptáncot tanulni. Miért?

– Én nem emlékszem rá, édesanyámék mesélték, hogy kicsi koromban még a söprűvel is táncoltam, tehát valahol nagyon mélyen a génjeimben lehet a tánc iránti szeretet és igény.

Tizennégy éves koromban kerültem Kecskemétre, a Bányai Júlia Gimnáziumba. Akkor indult a kecskeméti művelődési házban egy néptánc csoport, de sajnos az igazgatónő nem engedett ki a kollégiumból a próbákra. Ez nagy szívfájdalmam azóta is. Állandóan bennem volt, hogy a tánc hiányzik az életemből, de jöttek a gyerekek, és mindig volt valami fontosabb. Mígnem a ’80-as évek közepén kiutazhattunk Münchenbe. Az ottani emigrációban élő egyik kedves barátunk, Tollas Tibor felesége és a kint élő magyar asszonyok rendszeresen tartottak néptáncpróbát, felléptek a magyar ünnepeken. Azt láttam, hogy még a 70 éves is ropja a táncot. Egy alkalomra vártam, s ez a Lakiteleki Népfőiskola megszervezésével adódott. 1993-ban, a kiskunfélegyházi Fantoly Gyula kezdte el tanítani az első csoportot. Azóta is ketten vezetjük a lakiteleki Kösöntyű Néptánccsoportot. Emellett a kecskeméti Kurázsiban is táncolok. Rendszeresen fellépünk különböző rendezvényeken külföldön és itthon egyaránt. A Népfőiskolán is gyakoriak a táncházak.

A szobámban két szekrény tele van viseletekkel, köztük jónéhány száz éves is lehet. Amikor ezeket fölveszem, megilletődöm, és szeretettel gondolok rá, hogy azok, akiknek a keze munkáját viselem, már rég a csillagok közt élnek, de nincsenek elfeledve. A ruháik és az ősi táncmozdulatok együtt élnek velünk.

– Soha nem érezte, hogy háttérbe szorul a férje mellett?

– Azt is tudomásul kell venni egy kapcsolatban, hogy kinek hol a helye. Neki az irodalomban és a Parlamentben, ő azt tudja jól csinálni, én meg a család összetartását.

– Ezt napjainkban a legtöbb nő mégsem így éli meg.

– Én ilyennek születtem. Rák jegyű vagyok, aki számára fontos az otthon, a család, az összefogás, az érzelmi háttér. Én ebben teljes mértékben jól érzem magam, főleg úgy, hogy ma már a tánc is az életem része. Így kerek egész a világom. Azt hiszem, vagyok annyira hiú, hogy nem szeretek fürödni más dicsőségében. Természetesnek érzem, ami velem, velünk történik, ahogyan tesszük a dolgunkat.

– Hogyan viszonyulnak Önökhöz a lakitelekiek?

– Nagyon tisztelem és becsülöm a falumbéli embereket. Megbecsülés, tisztelet és szeretet vett körül bennünket a rendszerváltás előtt is. Hiába fenyegettek, rágalmaztak politikai meggyőződésünk miatt a kommunista rendszer kisebb-nagyobb elvtársai. A falu inkább a szemének hitt, saját tapasztalatának. A férjem 25 évig szívvel-lélekkel tanított, szerették a diákok, megbecsülték a szülők. Az én családom, a Sütő család tősgyökeres lakiteleki. Itt jártam iskolába, dolgoztam a patikában, tanítottam az iskolában. Évekig fizetés nélkül dolgoztam az MDF-ben, a Lakitelek Alapítványnál. 1995 óta vezetem a Népfőiskolát. Ma is élő kapcsolatom van az emberekkel. Itt járok boltba, piacra, postára. Ismerem a gondokat, bajokat. Itt neveltük három gyerekünket, akik nagyszülők, nagybácsik, dédszülők társaságában nőttek föl. Ismerik és becsülik a természet rendjét. Tudják, ha a tavasz illatát érzi az ember, akkor veteményezni kell, és a háztartást elhanyagolni ugyanolyan vétek, mintha magunkról nem gondoskodnánk. Az a jó, ha az udvaron kutya, macska, csirke szaladgál, télen a saját magunk által eltett befőtt, lekvár, paradicsomlé a legfinomabb. Bizonytalan világunkban biztonságot adnak a családi együttlétek, a közös ünnepek. Jó érzés volt hallani az idei majálison Levente fiunkat a lovas és kaszkadőr bemutatója után, amikor lakiteleki kötődéséről, szülőföldjéről nagy szeretettel beszélt.

Vajda Piroska